Ma, december 19-én, először éreztem, hogy az NMA díj nem hiábavaló, önmagáért levő művészi gesztus, hanem igenis, a mindennapokban alkalmazható, helyzetmegoldó, funkcionális és működő segítség.
Köszönöm NMA!
Az egyik a Present a Bazaar Klubban, a másik a Patron az FKSE-ben, mindegyik másért jó.
A postban elmesélek két érdekes történetet, majd a végén lesz egy kis reklám is.
De kezdjük az elején.
Elsőnek nyílt a Present, mely grandiózus megoldásokat ígért. Van egy pár jó húzás a projektben, bár az általam elmesélni akart egyik történet pont a fényhez, vagyis annak hiányához kapcsolódik. A térben ugyanis minimális fény van/volt. Ez egy zsűrizett kiállítás, a zsűri által kiválasztott munkám a földre installálandó, és oda is installáltam, minden ellenkezés és jogos figyelmeztetés ellenére.
Meg is lett az eredménye.
És nemcsak Sári (ismeritek, Sárit, nem?) értelmezte így a munkát, hanem az amúgy nagyon sűrűn felvonult díszes kiállításlátogató publikum egésze. Mindenki azt hitte, hogy az a „játék”, hogy végiggyalogolhatnak a munkán. Pár kérkedőnek láttam az arcán, hogy elgondolkozik azon: lehetne ezt másképp is, de a fény hiánya, és a tömegnyomás győzött: fanyalogva bár, de végiggyalogol a korongokon.
Egy idő után mazochizmusomat feladva elhagytam a kiállítóteret, a bárpult felé vettem az irányt, állapotomat enyhítendő (másnap visszamentem, és órákig tisztítottam a viharvert munkát. Nincsenek nagy sebek, a munka továbbra is eladható, sőt).
A második történet ugyanezen az estén történt, és sokkal jobb mint az előző.
A sok mindent megért SzorzóForinthoz kapcsolódik. A sorozat egy darabja (egy hibás, kopott, lyukas) mindig a zsebembe hever, amolyan amulettként.
Sok beszélgetés, sok testhelyzet, egy adott pillanatban azt veszem észre, hogy nincs már a zsebemben a szeretett tárgy. Nagyon elszomorodtam, az est lendülete lankadni kezdett. Párszor átnéztem a teret (millió ember lába), de semmi. Pár barátomnak elsírom bánatom, együttérzés ismerős jelei mindenhol. Köszönöm.
Szedelőzködni kezdek, megyek haza, mi más lehetne? Indulás előtt odamegyek a pulthoz, és a pincérlánynak előadom helyzetem, és kérem, ha takarításkor találnak valami furcsa tárgyat, tartsák meg, hátha másnap szerencsém lesz.
Tovább búcsúzkodok a nagyon és egyre boldogabb társaságoktól. Pár perc múlva jön a pincérlány, és odanyújtja az érmét, a következő történettel: egy srác korsó sört vásárolt a kollegájától, de nem volt ki a 490Ft, csak 440, és előkapta a SzorzóForintot, hogy ezzel lefedné az 50 forintot, ha nem baj.
És nem volt baj, Istennek legyen hála, flexibilis emberek dolgoznak a Bazaarban, köszönöm.
De ha valaki mondjuk mégis megvásárolná a műtárgyat, az a Stúdió Galériában találkozhat vele, kicsit többért;)
A harmadik része ezen postnak már nem sztorizós, hanem büszkeségtől sem mentes reklámozós.
Az FKSE karácsonyi vásár-kiállítása – zsűrizés nélkül is – nagyon jóra és erősre sikerült, több munkát is eladtak a megnyitón, és ez a folyamat nem állt le.
Ennek örömére a showt meghosszabbították, december 21-ig látogatható, vásárolható.
Akiben kicsit is bizsereg a „valami nagyon más ajándékot Karácsonyra” érzés, ne féljen bemenni, mert jó élményben lesz része.
*A Reflux (2008) szövegalapú munka leginkább egy olyan sokrétű játékhoz hasonlít, melyben az információk és megoldások végleges formája nem a szerző, hanem a befogadó kezében (fejében) összpontosul: tehát nyitott struktúrájú. A fekete korongok oldalán különböző szövegek és ritmizáló jelek futnak körbe. A korongok mérete a hanglemezek standardjait felidézve 12, illetve 7 inch-es, így adódik az egyik értelmezési lehetőség: az üzenetek rövid dalokként, vagy mint refrén-foszlányok vannak jelen az installációban.
