Tanulóévek

A Trafó Galériában tegnap nyílt a „Loophole to Happiness” című kiállítás melyre a kurátorok engem is meghívtak mint kiállító művészt. Nagyon érdekes, számomra aktuális téma, a meghívó szövege dióhéjban ezt le is írja:

„A kiállítás társadalmi és gazdasági rendszerek peremvidékéről induló menekülőutakat követ, amelyek a személyes szabadság felé vezetve az öröm és a kiteljesedés lehetőségét kínálják. A művek kivételek elképzelését, kijáratok fellelést és a neo-liberális gazdaság sima felszínét megzavaró olyan stratégiákat mutatnak be, melyek a kelet európai munkások ellenállási módszereihez, így a fusizáshoz hasonlóak. A kortárs társadalmi és gazdasági rend és szabályrendszer kiskapui váratlan helyeken nyílnak: a szocialista ünnepeket megidéző festményeken vagy a kockázat társadalmába való belépés előtti idők játékainak szabadságáról szóló gondolatok mentén. A boldogság és az önbeteljesítés iránti vágy mellett a kiállításban kontrasztként jelenik meg az információs dömping okozta szellemi túlterheltség. Ugyanitt találkozhatunk olyan tudásformák felélesztésére tett kísérletekkel, melyek nem illeszkednek a kapitalizmus elveihez, valamint a gazdasági érdekektől független emberi kapcsolatok melletti állásfoglalással is.”

Az én munkám a „Tanulóévek – Új kezdet” címet viseli, és a következő összetevőkből áll: egy pult, sok liter bor és egy videó.
A kérdésfelvetés az, hogy van e esélye a gépek előtt ülő, szabadidő és munkaidő közötti különbséget nem ismerő fiatal és kevésbé fiatal nemzedékeknek (vagy személy szerint nekem) visszatérni az elemi dolgokhoz, van e esély megtanulni olyan tevékenységeket mint a borkészítés vagy a disznóvágás, házépítés, vadászat, halászat. És mindezeket nem úgy mint a borászok, a hentesek, vagy sport-vadászok és horgászok, hanem mint normális mindennapi emberek mindennapi tevékenysége.
A történet másik része az, hogy van egy ember (biztos sok van ilyen, de én ezt ismerem) Szatmárnémetiben, aki annak ellenére hogy nincs szőlője, nincs borpincéje és pénze se sok, már több mint 30 éve mindig megtermeli a maga minőségi borát magánhasználatra. Minden évben készül fehér és vörös bor is, kb. 400-500 liter. Tehát van egy visszafogott gazdasági kontextus és van egy magas szintű termék; ebben az ellenmondásban volt szerencsém végigkövetni a borkészítés egy részét mint inas.
Velem volt a videokamerám is, segítségül, hogy értsem meg ezt Lajos Bácsi saját rendszerét, illetve abból a nagyon kifinomult anyaghoz való értésből és tudásból lopjak el valamit, ha lehet.
Így született meg az utazó kiállításra ez a munka, melynek összetevői a több mint egy órás dokumentumfilm, a célbútor a céleszközökkel és kétszáz liter bor.




A megnyitón Reuben és Maja Fowkes kurátorok hosszan beszéltek, mindegyik művet sorra vették, s tömeg által produkált hő lassan betöltötte a teret, sokszor át kellett ordibálni a videókat is. A beszéd végén a hangulat a tetőre hágott, ilyen állapotba rohamozták meg Margitházi Lajos zseniális borát, és a türelmetlenség, az ingyen préda élvezete és a mély bársonyos íz lassan áttranszponálta a tömeget egy másfajta kommunikációs szintre.
Jó volt a hangulat, kétségtelen.



A tranzitos fiúk keresték a katalizátor díj várományosát, letelepedtek a pultra, ennek az extra funkciónak külön örültem. Engem is kérdeztek, feszegették, hogy nem e jelölöm Lajos Bácsit a díjra, de abban a hangulatban nem tudtam rendesen átgondolni, hogy ha netalántán megnyerné, akkor a pénzi juttatáson kívül átjönne e neki hogy mi ez és miért van? Nem tudtam jelölni senkit (Magadat jelölnéd? kérdezték, hát persze! nem válaszoltam). Megemlítettem halkan az Ultrahang Alapítvány „Go Social!” programját, mely több irányban is katalizált, de akkorra már mintha nem is lett volna fontos ez a kérdés.

A stáb új áldozat után nézett, és én meg figyelni kezdtem, hogy a pogácsázók hatáskörükön túllépve elkezdték használni az installáció olyan részeit melyről egyértelmű ép eszű ember számára hogy minimum rákérdezünk hogy igen-e?
De, mint tudjuk, a művészet szentélyében mindent szabad, a művészet a szabadság (áhh!), így nem szóltam közbe, hagytam, hogy az élet ásson utat magának.
Ásott: nem tudták kivárni azt hogy az üveg teljen meg rendesen, és a slagból kezdték csorgatni egyenesen a poharakba a nedűt. A nagy tolongásban persze elkezdtek a poharak törni, és folyt a nemzetközi elismertségre is esélyes produktum a galéria padlóján.
Itt károsult a szabadsághoz való idealisztikus viszonyom, megrökönyödve saját naivitásomon, hogy az emberek azok emberek, ordítani kezdtem: minden ki hagyja el a galéria ezen részét (és a végén: Köszönöm!)
Az elkövetők törölni kezdték a földet, egyre kínosabb lett minden.
- Ez harácsolás, dohogtam.
- Érted van mindez! - hallottam az utolsó egymás közötti replikát a csapatból.
Kollégák (lehet ezt a szót használni, vajon?) értetlenül néztek: most a két-három barom miatt miért kell nekik elhagyni ezt a jó helyszínt; emlékszem egy pár arcra, jaj.
(Bocsánat ezért, de kénytelen voltam véget vetni ennek...)

A kiállítás december végéig fenn van, december első hetében érkezik az újbor az én melómhoz, mindenképpen nézzetek be, remélem nem lesz fájdalmas a kontrollált szabadság.
A többi munkáról majd a kritikusok írnak, az nem az én asztalom.


A kiállítás második állomása Lodzban, helyszín Muzeum Sztuki: