Tanulóévek

A Trafó Galériában tegnap nyílt a „Loophole to Happiness” című kiállítás melyre a kurátorok engem is meghívtak mint kiállító művészt. Nagyon érdekes, számomra aktuális téma, a meghívó szövege dióhéjban ezt le is írja:

„A kiállítás társadalmi és gazdasági rendszerek peremvidékéről induló menekülőutakat követ, amelyek a személyes szabadság felé vezetve az öröm és a kiteljesedés lehetőségét kínálják. A művek kivételek elképzelését, kijáratok fellelést és a neo-liberális gazdaság sima felszínét megzavaró olyan stratégiákat mutatnak be, melyek a kelet európai munkások ellenállási módszereihez, így a fusizáshoz hasonlóak. A kortárs társadalmi és gazdasági rend és szabályrendszer kiskapui váratlan helyeken nyílnak: a szocialista ünnepeket megidéző festményeken vagy a kockázat társadalmába való belépés előtti idők játékainak szabadságáról szóló gondolatok mentén. A boldogság és az önbeteljesítés iránti vágy mellett a kiállításban kontrasztként jelenik meg az információs dömping okozta szellemi túlterheltség. Ugyanitt találkozhatunk olyan tudásformák felélesztésére tett kísérletekkel, melyek nem illeszkednek a kapitalizmus elveihez, valamint a gazdasági érdekektől független emberi kapcsolatok melletti állásfoglalással is.”

Az én munkám a „Tanulóévek – Új kezdet” címet viseli, és a következő összetevőkből áll: egy pult, sok liter bor és egy videó.
A kérdésfelvetés az, hogy van e esélye a gépek előtt ülő, szabadidő és munkaidő közötti különbséget nem ismerő fiatal és kevésbé fiatal nemzedékeknek (vagy személy szerint nekem) visszatérni az elemi dolgokhoz, van e esély megtanulni olyan tevékenységeket mint a borkészítés vagy a disznóvágás, házépítés, vadászat, halászat. És mindezeket nem úgy mint a borászok, a hentesek, vagy sport-vadászok és horgászok, hanem mint normális mindennapi emberek mindennapi tevékenysége.
A történet másik része az, hogy van egy ember (biztos sok van ilyen, de én ezt ismerem) Szatmárnémetiben, aki annak ellenére hogy nincs szőlője, nincs borpincéje és pénze se sok, már több mint 30 éve mindig megtermeli a maga minőségi borát magánhasználatra. Minden évben készül fehér és vörös bor is, kb. 400-500 liter. Tehát van egy visszafogott gazdasági kontextus és van egy magas szintű termék; ebben az ellenmondásban volt szerencsém végigkövetni a borkészítés egy részét mint inas.
Velem volt a videokamerám is, segítségül, hogy értsem meg ezt Lajos Bácsi saját rendszerét, illetve abból a nagyon kifinomult anyaghoz való értésből és tudásból lopjak el valamit, ha lehet.
Így született meg az utazó kiállításra ez a munka, melynek összetevői a több mint egy órás dokumentumfilm, a célbútor a céleszközökkel és kétszáz liter bor.




A megnyitón Reuben és Maja Fowkes kurátorok hosszan beszéltek, mindegyik művet sorra vették, s tömeg által produkált hő lassan betöltötte a teret, sokszor át kellett ordibálni a videókat is. A beszéd végén a hangulat a tetőre hágott, ilyen állapotba rohamozták meg Margitházi Lajos zseniális borát, és a türelmetlenség, az ingyen préda élvezete és a mély bársonyos íz lassan áttranszponálta a tömeget egy másfajta kommunikációs szintre.
Jó volt a hangulat, kétségtelen.



A tranzitos fiúk keresték a katalizátor díj várományosát, letelepedtek a pultra, ennek az extra funkciónak külön örültem. Engem is kérdeztek, feszegették, hogy nem e jelölöm Lajos Bácsit a díjra, de abban a hangulatban nem tudtam rendesen átgondolni, hogy ha netalántán megnyerné, akkor a pénzi juttatáson kívül átjönne e neki hogy mi ez és miért van? Nem tudtam jelölni senkit (Magadat jelölnéd? kérdezték, hát persze! nem válaszoltam). Megemlítettem halkan az Ultrahang Alapítvány „Go Social!” programját, mely több irányban is katalizált, de akkorra már mintha nem is lett volna fontos ez a kérdés.

A stáb új áldozat után nézett, és én meg figyelni kezdtem, hogy a pogácsázók hatáskörükön túllépve elkezdték használni az installáció olyan részeit melyről egyértelmű ép eszű ember számára hogy minimum rákérdezünk hogy igen-e?
De, mint tudjuk, a művészet szentélyében mindent szabad, a művészet a szabadság (áhh!), így nem szóltam közbe, hagytam, hogy az élet ásson utat magának.
Ásott: nem tudták kivárni azt hogy az üveg teljen meg rendesen, és a slagból kezdték csorgatni egyenesen a poharakba a nedűt. A nagy tolongásban persze elkezdtek a poharak törni, és folyt a nemzetközi elismertségre is esélyes produktum a galéria padlóján.
Itt károsult a szabadsághoz való idealisztikus viszonyom, megrökönyödve saját naivitásomon, hogy az emberek azok emberek, ordítani kezdtem: minden ki hagyja el a galéria ezen részét (és a végén: Köszönöm!)
Az elkövetők törölni kezdték a földet, egyre kínosabb lett minden.
- Ez harácsolás, dohogtam.
- Érted van mindez! - hallottam az utolsó egymás közötti replikát a csapatból.
Kollégák (lehet ezt a szót használni, vajon?) értetlenül néztek: most a két-három barom miatt miért kell nekik elhagyni ezt a jó helyszínt; emlékszem egy pár arcra, jaj.
(Bocsánat ezért, de kénytelen voltam véget vetni ennek...)

A kiállítás december végéig fenn van, december első hetében érkezik az újbor az én melómhoz, mindenképpen nézzetek be, remélem nem lesz fájdalmas a kontrollált szabadság.
A többi munkáról majd a kritikusok írnak, az nem az én asztalom.


A kiállítás második állomása Lodzban, helyszín Muzeum Sztuki:

Aktuális

Az elmúlt időszak kréjzi volt, így nem nagyon volt időm bloggolni. Most sincs, de most muszáj, van 1-2 fontos dolog. Fontos nekem, remélem rajtam kívül is. Az első hír az hogy a "Buna Dimineata!" film vetítésre kerül ma este Bukarestbe itt a KNOT szervetésén belül. Ez a harmadik vetítése a filmnek, ezelőtt a regensburgi Donumentan vetítették és Kassán, ahol a Second Order Desire című egyéni kiállításom nyílt október 11-én, és még látható a Moon Ride Festival keretein belül.
És ami a legfontosabb talán: a hétvégén jártam Kolozsváron, és a hamarosan induló SPAC (Scoala Populara de Arta Contemporana) még épülő terében koncerttel egybekötött workshop volt vasárnap este. A workshopot a Kortársművészeti Népiskola megjelenés elött álló tankönyv-munkafüzet combója kapcsán tartottam. Ez egy olyan kiadvány lesz melyet a népiskolába járók fognak használni, és meghívott művészek rakják össze a feladatokat. Amint megjelenik, beszámolok erről is. A koncert Jackie Triste vs. The Fragile X Project felállásban volt hallható: gitár, basszus, gitár, furulya, elektronika.

Most következzen egy pár kép csak a térről, a workshop és koncert dokumentációját később posztolom. Annyit szeretnék megjegyezni a térről, hogy egy nagyon üdítő, a térségre nem jellemző magas minőséget képviselő helyiségről van szó, melyet a SPAC stábja heroikus munkával, majdnem mindent saját kézzel hoztak létre. Gratuláció érte! A helyszín megnyitója az év végére várható, erről is fog majd készülni beszámoló.

Második nap

Lassan haladok ezzel a beszámolóval. De meg fogom csinálni, fel lesz töltve mind a négy nap, mert jó volt, és szerintem kell lássátok ti is.
A második nap igen mozgalmas volt, nemcsak nézelődéssel telt, hanem munkával is: mindkét helyszínen közös zenélés volt, és az eszközök felfedezése.
Első helyszín a Megálló Csoport volt, ahol nagy számban voltak fiatalok, egy egész délelőttöt eltöltöttünk ott, a bemutatkozás után közös zenélés, majd közös ebéd is következett. Lehetőség nyílt beszélgetésre, ismerkedésre is. Nagyon jól esett ott lenni.
Második helyszín Vanyarc volt, hol egy magánkezdeményezést látogattunk meg. Egy cigány asszony egy magyar-holland házaspár segítségével iskola utáni foglalkoztató- tanuló- és játszóházat vezetnek, mellyel próbálják az ottani gyerekek és fiatalok életminőségét javítani. Ezenkívül sikeres tánccsoportot működtetnek.

Első nap

Ezt az anyagot már rég fel kellett volna lőjem a hálóra, de csak most, aktualitásának utolsó pillanataiban fog sikerülni.

Az Ultrahang Alapítvány Uhfest2010-es programjához kapcsolódóan szervezett utazásokat Magyarország különböző részeire, külföldi és helyi művészeknek, két részletben. Én az elsőn vettem részt, szeptember első napjaiban. Erről az utazás sorozatról megjelent egy két dolog online: kisfilm az indexen, Derek Holzer blogján egy részletes beszámoló Hajdu András fotóival, és az Uhfesten is látható lesz képek és egyéb dokumentumok formájában.

Én a videónapló formát választottam, ez az első nap anyaga: Monoron a Máltai Szeretetszolgálat munkáját és környezetét láthattuk, Budapesten a Menhely Alapítványnál voltunk, és beszélgettünk az Utca Embere önkéntes szolgálat szóvivőjével aki többek között megmutatta ezt a videót is, majd Esztergomban meglátogattunk a Miházunkat. Ez volt az első nap a négyből. A többi következik.

Utolsó

25-én hajnalban elkövettük a „21 párbeszéd”-hez tartozó utolsó tűzijátékot. Az esemény nem volt problémamentes, de produktumként fejlődés volt az elsőhöz képest, a Pyromix jóvoltából. A tűzszerészek ritka jófej emberek, kik nemcsak lenyomták a melót, mert azt le kell, bármi is van, hanem kreatívan, tele új ötletekkel és flexibilisen álltak a feladat elvégzéséhez, öröm volt velük dolgozni. Pár szót a problémákról, melyek nézőként többféleképpen értelmezhetőek, most az én szemüvegemen keresztül kell nézni mindezt. Nagy dilemma az, hogy mikor kezdjed az eseményt, mely egyszeri, és nem több 4 percnél. Sok tényező befolyásolja, ebből kettő a legfontosabb: a Napkelte, és a nézők száma. Ügye, ez egy buszpályaudvar, ahol a buszok rendszeresen mennek-jönnek, tehát a hely ritmusára érdemes ráfeküdni, ha azt akarjuk, hogy minél több ember lássa az eseményt. Úgy döntöttünk, hamarabb kezdünk, hogy ne égesse ki a tűzijáték képét a Napkelte, mely ez esetben hátulról támad (ezért be is vonultunk a fák elé, hogy legyen háttér.) Igen ám, de szorult a hurok, amikor egy busz 5,05-kor elvitt magával úgy 60 embert, a gyomrom kezdett összerándulni. Szerencsére az ég felhős volt, így mély rózsaszínben pulzált a keleti részen, de a fénynek még nem volt ereje, haladékot kaptunk, de hamar kellett dönteni. A pályaudvar másik végén befutott egy tömött busz, és az embermozgás felélénkült, kb 40-en mozogtak a téren. Kezdünk!!!
Nagyon szép minden, újdonság a lila füst és a fütyülő hangeffektus, mely végigkövette az egész eseményt. Működik minden, a buszokról is minket figyelnek, mosolyok kúsznak az arcokra, de egyszer csak becammog egy nagy csuklós-busz. Én elé állok, mutatom, hogy tűzijáték, ha lehet ne jöjjön most be, még van a műsorból 30 mp., de a csávó nem kaphatott kakaót reggel, arcán se igen, se nem, jön tovább, és a legszerencsétlenebbül beáll a képbe, így a konfetti az oldalára szóródik, és a csodaszép hét szikrajettet is csak az elkövetők és a kamerák látják. Elszomorodok. Az esemény végéhez ért. Két buszban is tapsolást látok, a közelebbiből hang is kiszűrődik. Ez jól esett. A kollegák is lelkendeznek. Én is próbálok visszamászni az objektív értékek világába. Két perc múlva kicammog a csuklósunk, és befut két tömött busz, pezseg az élet a placcon, még nincs fél hat. Ez ilyen. Pont az a jó benne, hogy nem tökéletes. Mint az élet.

Segíts, hogy segítsek!
Amint észleltétek, megy a sűrű közönségszavazás a „21 párbeszéd” oldalán! (nyitóoldal, majd ráklikk a 21 párbeszéd gombra) Egy fórum is üzemel, melyben minden van, ami kell, és ami nem is, de az a jó hogy igen dinamikus és helyenként építő dolgok is elhangzanak, döntések születnek. Én, bár későn eszméltem rá, de elkezdtem szervezni, hogy minél több szavazatom legyen: giga-családom, barátok itthonról és külföldről, a szakma egy része pár fórum, blogok. Az eredmény fergeteges lett, fél napig első helyen voltam, persze ez azért mert sokan kifogtak a technikán, kreatívan használták. (ha részletek érdekelnek, olvasd el a fórumot, igenjó, mulatságos, tanulságos, drámai.)
A beszélgetések során, egy fórumbeírás mentén (saint! zseniális!!!) úgy állapodtunk meg, ha nyerek, a díj 60%-át odaadom az árvízkárosultaknak (az első díj 60%-a 300ezer Ft). Ez most itt fontos kérdés, és van egy másik civil kezdeményezés is, ami a tűzijátékok és az árvíz kapcsolatát tárgyalja, úgyhogy nem vagyok egyedül! Aláírásos e-mailok is keringenek ezügyben, a kormány dönteni fog e kérdésben hamarosan! Arra szeretnék kérni mindenkit, akinek van ideje és kedve, segítsen, mert nem csak rajtam segít, hanem olyan embereken is, kiknek lehet, hogy nincs fedél a fejük fölött. És ez azért jó, mert így a public-art nemcsak szépelgés vagy szórakoztatás, hanem konkrét beleszólás az életbe, mások életébe. A rendszer úgy van megoldva, hogy naponta lehet egy szavazatot leadni ugyanarról a gépről. A szavazás július 31-ig tart, úgyhogy ha kicsit számolunk, láthatjuk, hogy van esély.
Köszönöm szépen, és hajrá!