Ma, december 19-én, először éreztem, hogy az NMA díj nem hiábavaló, önmagáért levő művészi gesztus, hanem igenis, a mindennapokban alkalmazható, helyzetmegoldó, funkcionális és működő segítség.
Köszönöm NMA!
Az egyik a Present a Bazaar Klubban, a másik a Patron az FKSE-ben, mindegyik másért jó.
A postban elmesélek két érdekes történetet, majd a végén lesz egy kis reklám is.
De kezdjük az elején.
Elsőnek nyílt a Present, mely grandiózus megoldásokat ígért. Van egy pár jó húzás a projektben, bár az általam elmesélni akart egyik történet pont a fényhez, vagyis annak hiányához kapcsolódik. A térben ugyanis minimális fény van/volt. Ez egy zsűrizett kiállítás, a zsűri által kiválasztott munkám a földre installálandó, és oda is installáltam, minden ellenkezés és jogos figyelmeztetés ellenére.
Meg is lett az eredménye.
És nemcsak Sári (ismeritek, Sárit, nem?) értelmezte így a munkát, hanem az amúgy nagyon sűrűn felvonult díszes kiállításlátogató publikum egésze. Mindenki azt hitte, hogy az a „játék”, hogy végiggyalogolhatnak a munkán. Pár kérkedőnek láttam az arcán, hogy elgondolkozik azon: lehetne ezt másképp is, de a fény hiánya, és a tömegnyomás győzött: fanyalogva bár, de végiggyalogol a korongokon.
Egy idő után mazochizmusomat feladva elhagytam a kiállítóteret, a bárpult felé vettem az irányt, állapotomat enyhítendő (másnap visszamentem, és órákig tisztítottam a viharvert munkát. Nincsenek nagy sebek, a munka továbbra is eladható, sőt).
A második történet ugyanezen az estén történt, és sokkal jobb mint az előző.
A sok mindent megért SzorzóForinthoz kapcsolódik. A sorozat egy darabja (egy hibás, kopott, lyukas) mindig a zsebembe hever, amolyan amulettként.
Sok beszélgetés, sok testhelyzet, egy adott pillanatban azt veszem észre, hogy nincs már a zsebemben a szeretett tárgy. Nagyon elszomorodtam, az est lendülete lankadni kezdett. Párszor átnéztem a teret (millió ember lába), de semmi. Pár barátomnak elsírom bánatom, együttérzés ismerős jelei mindenhol. Köszönöm.
Szedelőzködni kezdek, megyek haza, mi más lehetne? Indulás előtt odamegyek a pulthoz, és a pincérlánynak előadom helyzetem, és kérem, ha takarításkor találnak valami furcsa tárgyat, tartsák meg, hátha másnap szerencsém lesz.
Tovább búcsúzkodok a nagyon és egyre boldogabb társaságoktól. Pár perc múlva jön a pincérlány, és odanyújtja az érmét, a következő történettel: egy srác korsó sört vásárolt a kollegájától, de nem volt ki a 490Ft, csak 440, és előkapta a SzorzóForintot, hogy ezzel lefedné az 50 forintot, ha nem baj.
És nem volt baj, Istennek legyen hála, flexibilis emberek dolgoznak a Bazaarban, köszönöm.
De ha valaki mondjuk mégis megvásárolná a műtárgyat, az a Stúdió Galériában találkozhat vele, kicsit többért;)
A harmadik része ezen postnak már nem sztorizós, hanem büszkeségtől sem mentes reklámozós.
Az FKSE karácsonyi vásár-kiállítása – zsűrizés nélkül is – nagyon jóra és erősre sikerült, több munkát is eladtak a megnyitón, és ez a folyamat nem állt le.
Ennek örömére a showt meghosszabbították, december 21-ig látogatható, vásárolható.
Akiben kicsit is bizsereg a „valami nagyon más ajándékot Karácsonyra” érzés, ne féljen bemenni, mert jó élményben lesz része.
*A Reflux (2008) szövegalapú munka leginkább egy olyan sokrétű játékhoz hasonlít, melyben az információk és megoldások végleges formája nem a szerző, hanem a befogadó kezében (fejében) összpontosul: tehát nyitott struktúrájú. A fekete korongok oldalán különböző szövegek és ritmizáló jelek futnak körbe. A korongok mérete a hanglemezek standardjait felidézve 12, illetve 7 inch-es, így adódik az egyik értelmezési lehetőség: az üzenetek rövid dalokként, vagy mint refrén-foszlányok vannak jelen az installációban.
A jelen sorozat valamelyest követi a 2009-ben készített Szorzóforint című munka gondolat- és formavilágát de nem annyira szikár, letisztult; több játékossággal és beszédesebben közelíti meg a jelen problémáit, melyek közül főleg a magyarországi politikai és gazdasági helyzetekre reflektál. A munka anyaga, a plexi átlátszósága nagy előny, a sok hátrány mellett.
(Life as a break): símaszkos arcot ábrázol, mely arra enged következtetni, hogy ez az egyetlen lehetőség sokak számára a fennmaradásra: az illegalitás. Ahogy felkerül egy símaszkos egy pénzérmére, ez a státusz heroizálódik, követendő példává lesz. A főszöveg csavar, mert a break szót sokféleképpen is lehet értelmezni: szünet, sansz, megszakítás, alkalom, de úgy is mint betörés, baklövés. A szövegben megjelennek a currency jelek, úgy ahogy a másik oldalon a YEN jele a Hungary-ba. A Let’s not get carried away rövid mondat felhívás és figyelmeztetés mindenki számára. 
(Moszkva tér): egy régi munkánk (közösen Csiki Csabával) aktualizálása, mely soha nem volt ennyire beszédes jel mint most, a mai Budapesten. A felülről jövő fogaskerekek mindent megmozgatnak, ez egy jól működő gépezet. 
(1984 Forint): az orwelli szám használata meg van fricskázva a Forint szóval, így több oldalról megközelíthető az értelmezés. A négy pont között egy pont, jel mely a börtönviselt emberek kezén szokott feltűnni tetoválásként, és a bezártságot szimbolizálja. Ez a jel a számmal (1984) és a Forinttal is jól dialogizál, feszesen körbeírva a jelent. 
(It also can be Interpreted in this way): ez a legtágabb értelmezést megengedő zseton, ahogy azt a felirat is sugallja. Látunk egy szakáll-haj maszk körvonalat és az érem másik oldalán egy babérkoszorút. A két ábra egymásra csúszásából egy konkrét üzenet rajzolódik ki. 
(minden rendben): megvan mind a 10 ujjunk, mégsem tudjuk elkapni a homokórában zuhanó, ágakat szárnyként használó humanoidot. 
Ez érmék hozzáférhetőek sorozatban egy matt falú, formatervezett plexi „dobozban”, illetve egyénileg átalakított fém dobozokban. 
2011. /// 40mm átmérőjű, 6mm vastag gravírozott áttetsző plexi /// limitált, négyes széria
Do contemporary artists still dream when the biggest challenge for visual art is to produce vigilant reactions on the social and political reality of the present?Kedves emberek!
az idei goldenblog tiszteletére – bár ez nem szokásom – pár lényegesebb postot összeszedtem, hogy az idetévedőnek ne kelljen sokat dolgoznia azon, hogy megértse, mi is ez.
Ez egy személyes szakmai (művészeti?) aktivitást követő blog, mely próbálja összegezni – és így segít nem elfelejteni – az elmúlt időszak történéseit.
Többek között a következő kérdésekre is választ kaphatunk ezen a blogon:
Mi az a SzorzóForint?
Jó lenne nomádnak lenni?
A hangnak van társadalomformáló ereje?
Van olyan, hogy meghatározó mondatok?
Vajon minden megtanulható?
A műalkotás recyclálható?
Kell-e rajzolni olyannak, aki nem tud?
Ki mondja meg: a művész vagy a gyereke?
Nemzeti szélsőségek meseköntösbe csomagolhatók?
Mi az az enema?
Mi az a haggada?
Amennyiben ezeken felül kérdések merülnek fel, nyugodtan írjanak, kérdezzenek. Én itt vagyok, és válaszolok.
A tavalyi KNOT projektet egy könyv megjelenése követte, melyet Berlinbe mutattak be a héten, itt lehet megnézni pár képet az eseményről.
Végül pedig, több mint egy év szünet után újra színpadra lépek mint Jackie Triste, és éppen a Havizaj 50-ik kiadásán, ami külön jó! Lesz két svájci zenekar is. Kicsit izgulok, rég nem foglalkoztam hanggal. Kb. ilyesmire lehet számítani:
Előrejelzés: szeptember 8-án nyílik a Trafóban az Álombarikád című kiállítás, melyen a „Buna Dimineata!” dokumentarista videóval szerepelek.
Mindenkinek szép nyarat kívánok!
A díjkiosztó megtekinthető a Fenesztrán.
Lássuk csak, mi is történt: volt a budapesti kiállítás. Ezt követte egy Kossuth Rádiós beszélgetés Marton Évával, mely nekem nagy élmény volt, mivel a Magyar Rádió patinás folyosóin és stúdiójában tölthettem el valamennyi időt (adás június 8-án hangzott el, a hangtárban megtalálható: Esti beszélgetés - kultúráról, 22.30). Ez a Kolozsvárra utazom előtti este volt, 7 órától. Ezt követett egy Tilos Rádiós interjú, melyen nem tudtam jelen lenni, ugyanis az utazásra készülődéssel sehogy nem álltam, és persze, még dolgoztam is. Így Szűcs Teri képviselte a szerzőpárost a stúdióban, meg lehet itt hallgatni (és itt: népzenei műsor).
Én mindig nagy szerelemmel megyek Kolozsvárra, oda vissza, úgy érzem, hogy minden változás ellenére még mindig a szívem csücske. Általában gyalog járok a városban, hogy lássam a helyszíneket melyek fontosak voltak akkor amikor ott éltem.
Például érdekelt, hogy az Alergische Platze zajzenekar felirata még olvasható-e a Centrul Regional de Transfuzie Sanguina (Területi Vérátömlesztő Központ) épületen (a Nicolae Balcescu és a Párizs utca sarkán), melyet több mint 10 éve fújtunk fel oda. És ott van! Ennek nagyon örültem: Transpostpunkjazz, a zenestílus mely három-négy évig volt csak üzemképes, de meghatározó volt jelenléte a térségben.
Az Ecsetgyárba érve azt tapasztaltam, hogy nem sok minden változott, az a jótékony lepukkantság, mely élni hagy, még jelen van. Délelőtt semmi mozgás az épületben, nekem is várni kellett fél órát amíg bejutok a ClujEst-be, addig próbálok sört szerezni: a hűtő ki van húzva az áramból, hogy ne fogyasszon, a sör langyos.
A kiállítás helyszíne egy vizuális kutatóközpont, tehát nem galéria, ez nekem külön jó. Plakátkiállítások, szoció-foto, filmklub, ezek a legjellemzőbb tevékenységek melyekkel találkozni lehet itt. A legsikeresebb projektje eddig a ClujEST-nek a Cigány Rezek Ragyogása, melyet meg lehet nézni itt és itt.
Nincs semmi különös a térben, szerencsére megmaradt az ipari jelleg, nekem való, nyugtázom.
A mostani kiállításon sok szöveget terveztünk használni, mert a kiállítás nyelve román, így a Deltai Haggada történet egyharmadához, még ha szilánkokban is, a román ajkú közösség is hozzáférhet. Az igenjó dolog egy román kiadás lenne, de az még várat magára.
Délutánfele már kezdett életre kelni az Ecsetgyár, és különböző látogatók leptek meg installálás közben, egy francia és egy angol csoport is, ami mutatja, hogy a hely élő és ható.
Az első napi munka után, estefelé elvánszorogtam a SPAC-ba, ahol még nagyobb munka folyt. Igazi élmény volt ott lenni, érezni a dinamikát és az erőt amivel ezek az emberek jelen vannak a hétköznapokban, és reális szociális problémákra keresik a válaszok és hallatják véleményüket. A Népiskolában dolgozók hathetes munkaperiódusuk témájaként a Pata Rat-i konfliktust választották melyre konkrétan reagálnak, filmet készítenek, európai képviselőknek adnak át helyszínen objekteket, részt vállalnak a rendőrséggel való konfliktusban, mediálnak, terepen dolgoznak. Azt éreztem, hogy a művészet ha nem funkcionális, akkor semmi. Itt látható volt az a művészetfelfogás melyre oly régen vágyok, és melyhez gyáva vagyok igazán művelni azt.
A Deltai haggada bemutatója, és a köré épített kiállítás jól sikerült, sok és sokfajta ember jelent meg, és maradt sokáig a galériában. Visky András és Forgács Péter megnyitószövege különböző szemszögekből közelítette meg a „problémát”, körüljárva a könyv alaptémáját, és bemutatva szereplőit is. Kitértek a szövegi és képi világ elemzésére is, mely során a szöveg szerkezetét operához hasonlították, melyben nagyon sok hang van, és a könyv dokumentációs része segít ezek között tájékozódni. A rajzok egy bizarr, és szürreális világot építenek fel, ahol nem a rajzbeli tudás az erő, hanem a munkamódszer, szemlélet és egységes koncepció.
Sok érdekes kérdés vetődött fel a beszélgetések során, több miért és mi ez hangzott el mint a standard kiállításokon, a Surányi dokumentumfilmje és az Afterlife videóm is borzolta a kedélyeket.
Elmarasztaló szóra nem emlékszem, de persze ezek nem is megnyitókon szoktak megfogalmazódni. Várjuk a kritikákat, melyből lesz bőven, az az érzésem.
A kiállítást vasárnap estig lehet látogatni, majd átköltözik Kolozsvárra, ahol Június 10-én nyílik meg ugyanez, ami persze teljesen más lesz.
Július 14.: Az InEx lehozta a megnyitót teljes hosszban, amit nagyon köszönünk. Aki nem volt ott, megnézheti itt.
A fotók közül az elsőt és a harmadikat Visky Ferenc készítette.
