A poszt nagyon későn keletkezik az eseményhez képest, mert elcsúsztam időben és térben. Ennek oka a felgyülemlett, meg nem oldott feladatok sokasága, melyekből mostanra tudtam visszafejteni annyit, hogy olyan luxuscikkekkel is foglalkozhatok mint ez a blog.
Lássuk csak, mi is történt: volt a budapesti kiállítás. Ezt követte egy Kossuth Rádiós beszélgetés Marton Évával, mely nekem nagy élmény volt, mivel a Magyar Rádió patinás folyosóin és stúdiójában tölthettem el valamennyi időt (adás június 8-án hangzott el, a hangtárban megtalálható: Esti beszélgetés - kultúráról, 22.30). Ez a Kolozsvárra utazom előtti este volt, 7 órától. Ezt követett egy Tilos Rádiós interjú, melyen nem tudtam jelen lenni, ugyanis az utazásra készülődéssel sehogy nem álltam, és persze, még dolgoztam is. Így Szűcs Teri képviselte a szerzőpárost a stúdióban, meg lehet itt hallgatni (és itt: népzenei műsor).
Én mindig nagy szerelemmel megyek Kolozsvárra, oda vissza, úgy érzem, hogy minden változás ellenére még mindig a szívem csücske. Általában gyalog járok a városban, hogy lássam a helyszíneket melyek fontosak voltak akkor amikor ott éltem.
Például érdekelt, hogy az Alergische Platze zajzenekar felirata még olvasható-e a Centrul Regional de Transfuzie Sanguina (Területi Vérátömlesztő Központ) épületen (a Nicolae Balcescu és a Párizs utca sarkán), melyet több mint 10 éve fújtunk fel oda. És ott van! Ennek nagyon örültem: Transpostpunkjazz, a zenestílus mely három-négy évig volt csak üzemképes, de meghatározó volt jelenléte a térségben.
Az Ecsetgyárba érve azt tapasztaltam, hogy nem sok minden változott, az a jótékony lepukkantság, mely élni hagy, még jelen van. Délelőtt semmi mozgás az épületben, nekem is várni kellett fél órát amíg bejutok a ClujEst-be, addig próbálok sört szerezni: a hűtő ki van húzva az áramból, hogy ne fogyasszon, a sör langyos.
A kiállítás helyszíne egy vizuális kutatóközpont, tehát nem galéria, ez nekem külön jó. Plakátkiállítások, szoció-foto, filmklub, ezek a legjellemzőbb tevékenységek melyekkel találkozni lehet itt. A legsikeresebb projektje eddig a ClujEST-nek a Cigány Rezek Ragyogása, melyet meg lehet nézni itt és itt.
Nincs semmi különös a térben, szerencsére megmaradt az ipari jelleg, nekem való, nyugtázom.
A mostani kiállításon sok szöveget terveztünk használni, mert a kiállítás nyelve román, így a Deltai Haggada történet egyharmadához, még ha szilánkokban is, a román ajkú közösség is hozzáférhet. Az igenjó dolog egy román kiadás lenne, de az még várat magára.
Délutánfele már kezdett életre kelni az Ecsetgyár, és különböző látogatók leptek meg installálás közben, egy francia és egy angol csoport is, ami mutatja, hogy a hely élő és ható.
Az első napi munka után, estefelé elvánszorogtam a SPAC-ba, ahol még nagyobb munka folyt. Igazi élmény volt ott lenni, érezni a dinamikát és az erőt amivel ezek az emberek jelen vannak a hétköznapokban, és reális szociális problémákra keresik a válaszok és hallatják véleményüket. A Népiskolában dolgozók hathetes munkaperiódusuk témájaként a Pata Rat-i konfliktust választották melyre konkrétan reagálnak, filmet készítenek, európai képviselőknek adnak át helyszínen objekteket, részt vállalnak a rendőrséggel való konfliktusban, mediálnak, terepen dolgoznak. Azt éreztem, hogy a művészet ha nem funkcionális, akkor semmi. Itt látható volt az a művészetfelfogás melyre oly régen vágyok, és melyhez gyáva vagyok igazán művelni azt.
Még két nap megfeszített munka, és a kiállítás kész.
A megnyitót sikeresnek könyvelem el. Sokan jelen voltak, és mert a Galériák éjszakája eseménysorozat éppen akkor volt, már az első nap 200-an látták a kiállítást.
A megnyitó beszélgetősre sikerült, Székely Sebestyén és Visky András között kérdés-válasz körök segítségével lett egyre világosabb a kép mindenki számára, hogy ennek a történetnek mi a mai jelentősége, és miért beszélünk mi egyáltalán ma ezekről a dolgokról. Az emlékezés és a múltfeldolgozás egyéni és alternatív formái közé tartozó mű lehetőséget adott aznap este a közös beszélgetésekre, és a továbblépésre.
